Egy fiatal művész házaspár, akiknek tanár-diák kapcsolatából szerelem szövődött, műveiket nemzetközi gyűjtők keresik, az elmúlt évek alatt felépítették saját vállalkozásukat, folyamatosan tanulva és fejlődve az üzleti életben.

Korodi Zsuzsanna (32): Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, szilikát-tervező iparművész

Gáspár György (40): Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, szilikát-tervező iparművész – doktori végzettség (Doctor of Liberal Arts) folyamatban, Ferenczy Noémi díj, 2009

Mikor éreztétek, találtátok ki hogy művészettel szeretnétek foglalkozni?

Zsuzsi: Igazából ez nekem már gyerekkori indíttatás volt, általános iskola utolsó 3 évében egy festőművésznőhöz jártam, ő készített fel a középiskolai felvételire. Aztán a későbbiekben üvegre specializálódtam és a MOME Egyetemen végeztem 2010-ben.

Gyuri: Én pécsi születésű vagyok, édesapám az uránbányában dolgozott, robbantómesterként. Felépített egy műtermet és fával dolgozott, de amatőr szinten maradt. Az egész gyerekkoromat végigkísérte a Művészet folyóirat, ami szinte a mesekönyvem volt! Én is a Moholy-Nagy Egyetemen végeztem, majd ott tanítottam, tanszékvezetőként jöttem el, aztán elindítottam a saját vállalkozásomat.

Úgy tudom, hogy 2006 óta csak az üvegből éltek. A vállalkozás elindításához és működtetéséhez szükséges ismereteket honnan szereztétek meg?

Gyuri: A folyamatos buktákból tanultunk és tanulunk. Először szellemi szabadfoglalkozásúként működtünk, aztán rájöttünk csak akkor vesznek minket komolyan, ha céget alapítunk. Akkoriban elég sok díjat készítettünk megrendelésre, ragaszkodtunk hozzá, hogy ezek is művészeti alkotások legyenek, a mi szellemi termékeink. Ez az időszak ismertséget hozott, egyik megrendelés hozta a másikat, ezáltal tőkére tettünk szert, hogy tovább tudjuk fejleszteni a vállalkozásunkat. Kb 2 éve elhagytuk a díjak készítését, és azóta csak a szobrokra és a művészeti alkotásainkra koncentrálunk. A korosztályban, talán ha 15 művész van, aki vállalkozói formában működik ma Magyarországon. Már 4 éve minden egyes kiadásunkat vezetjük, nem csak a vállalkozásét, hanem a családi kiadásokat is. A filozófiánk a vállalkozással kapcsolatban az, hogy folyamatosan visszaforgatunk tőkét a fejlesztésekre, újabb technikai eszközökre, illetve tartalékolunk!

Mikor kezdtetek el nyitni külföld felé?

2009-ben elkészült egy katalógus a tárgyaimról, amit elküldtem vagy 70 múzeumnak és a 80 legmenőbb galériának szerte a világon, Japántól Ausztráliáig hogy megismerjenek, de az ég-világon semmi visszajelzés nem érkezett! Ennek a tanulsága, hogy a legfontosabb és célravezetőbb a személyes kontaktus a galériákkal, pro-aktívabbnak kell lennünk értékesítési területen. Érdekes például hogy Amerikában mennyire másképp szocializálódnak az emberek! Zsuzsival már kétszer is jártunk a világhírű Pilchuck Glass Schoolban, ahol tanítottunk. Itt tapasztaltuk, hogy ők mindenre találnak megoldást, soha nem mondanak nemet, magabiztosak, nagyon hajtanak, tudnak dolgozni. Például egy fiatal amerikai lány úgy beszélgetett a Corning Múzeum igazgatójával mintha 1000 éve ismernék egymást, kötetlenül, lazán.

Zsuzsi: 2009-ben elindítottam angol nyelven a „Glass and behind” blogot ami által szintén nagyobb figyelem irányult felénk. A lényeg az volt, hogy nem rólunk szólt, hanem mindenről, ami az üveggel kapcsolatba hozható, de tudatosan, magunkról is mindig megjelentettem valamit. Így nemzetközileg marketingeltem, promotáltam a tárgyainkat, munkáinkat. Az Y generáció tagjaként látom, hogy a legújabb, legmodernebb csatornákat kell megtalálni, hogy eljuss az emberekhez. Facebook és Instagram oldalunkat is ezért indítottuk el. A bloghoz visszatérve, az egyik legmeglepőbb fordulat az volt, mikor a Pilchuck Glass School egyik művészeti vezetője engem keresett meg, hogy kikérje a véleményemet egy szlovák üvegművészről, aki ráadásul idősebb is nálam. Nagyon jól esett ez a bizalom!

A vásárlók milyen arányban magyarok és külföldiek?

Zsuzsi: 80% külföldi, 20% magyar, de ez is változó, mert egyik húzza a másikat. Például, amikor visszajöttünk Amerikából, rengeteg interjú készült Gyurival és akkoriban volt nagy hír az is, hogy Sir Elton John megvásárolta Gyuri egyik alkotását Londonban.

Az értékesítéssel is ti foglalkoztok, mik a tapasztalatok ennyi év távlatában?

Gyuri: Az a teória megdőlt, hogy minél több galériával legyünk kapcsolatban, mert rengeteg tárgyat igényel, le vannak kötve, így nem tudunk más csatornákon értékesíteni, bemutatni. Az a lényeg, hogy mondjuk, 3 olyan galériával együtt tudjunk működni, akik minőséget igényelnek, jelen vannak művészeti kiállításokon és pro-aktívan értékesítenek. Például a párizsi Clara Scremini Gallery ilyen. 

Ki viszi a vállalkozással kapcsolatos ügyeket?

Gyuri: azt én, de nem jól! A projektekkel kapcsolatban pedig együtt dolgozunk. Esténként szoktam agyalni, vízióim vannak, ezt elmondom Zsuzsinak, ő realizálja és elkezd levelezni, lebonyolítani. Zsuzsi sokkal gyakorlatiasabb, határozottabb és lényegre törőbb, mint én. 

Honnan jönnek a témák, mi inspirál titeket?

Zsuzsi: Igazából a körülöttem lévő történések, mozzanatok inspirálnak. Amikor Edével voltam várandós, akkor született az ultrahang sorozatom, most pedig a legújabb, a LED sorozat. Mindig is szerettem volna valami nagyon színeset alkotni és ez megvalósult a LED-ben.

Gyuri: Nálam inkább valami technikai, matematikai történésből indul el, aztán összeáll a második tárgynál és akkorra lesz meg maga a téma. Az első képek, víziók tudat alatt jönnek. Miközben valamit csinálok, beugrik, hogy ezt lehetne másképp, folyamatos fejlesztés, kísérletezés, de muszáj időben kordában tartani, mert az előző projektből még nem hoztam ki a maximumot, de már belekaptam egy következőbe. Ez hibám talán, de én csak egy dologra tudok koncentrálni, arra viszont maximálisan. Prioritásban kezdtem el élni. Most már a hatékonyságra törekszem, mert a vállalkozásnál ez a lényeg.

Hogyan tudjátok összeegyeztetni a munkát és a magánéletet?

Zsuzsi: Ez nehéz! Amíg nem született meg Ede, egyszerű volt, mert mindketten a műhelyben voltunk állandóan. Most viszont nehezebb megszervezni akár azt is, hogy kicsit kettesben legyünk.

Gyuri: A hátránya az, hogy nincs vége, hanem ez egy folyamatos történet. Mesterségesen kell megszakítani, hogy legyen másra is idő. Nálam azért nehéz, mert pont akkor tudnék jobban odakoncentrálni, dolgozni, ha már egyedül vagyok a műhelyben, mondjuk 6 után. Viszont akkor kéne otthon is lennem, hogy együtt lehessen a család. Ha így csinálom, akkor kb egyharmaddal visszaesik a produktivitásom. Tudod, én abban nőttem fel, hogy Édesapám dolgozott, ő tartotta el a családot, soha nem láttuk szinte, de maximálisan tiszteltük. Most nálam is ez van, nem találkozom annyit a családdal, de értük csinálom. Viszont ez nem jó, mert Ede életéből is lemaradok egy csomó mindenről, ami nem megismételhető.

Zsuzsi: A napirend kialakítást, a nevelést rám bízza Gyuri. Ede nagyon erős egyéniség, nem egy hétköznapi kisfiú. Mindenbe belefolyik, nagyon egyenrangú félként kezeltük mindig és néha már a fejünkre nő. Teljesen természetes, hogy itt van a műhelyben, része az életünknek itt is.

Mit terveztek a jövőre?

Zsuzsi: A vállalkozásunkat szeretnénk sikeressé és nemzetközileg is ismertté tenni, ez folyamatos munkát és kihívást jelent. Illetve az első saját könyvem megjelenésén ügyködöm sokat mostanában.

Gyuri: Egy közeli esemény, amin dolgozom, az Autistic Art, minden évben megszerveznek egy jótékonysági aukciót, ahol egy autista fiatal rajzából, munkájából kiindulva kell egy művet létrehozni és felajánlani. Ez az aukció október végén lesz, nagyon lelkes vagyok, mert kivételes és nemes projekt. A londoni PAD már lezajlott, és most jön a többi őszi-téli program: a PAN Amszterdam kiállításon először fogok részt venni, Zsuzsinak ott a chicagoi SOFA, a Strasbourg Art Fair-re és brüsszeli BRAFA-ra pedig már szintén együtt készülünk.