Kossuth és Jászai díjas színművész, 2016 februárjától a Radnóti Miklós Színház igazgatója. 1983-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán. Büszke szüleire, akik nagyon következetesen nevelték, támogatták, de hagyták, hogy saját maga érje el céljait, valósítsa meg önmagát. Férje, Kováts Tibor, balett művész, gyermekük Laura.

A színművésznő február óta új szerepben is helytáll, a színpadi munkái mellett átvette a Radnóti Színház irányítását. Ebben a szerepben nincs, aki őt rendezze, neki kell az üzleti életben, mint vezetőnek, nap, mint nap embereket irányítani, felelős döntéseket hozni, stratégiákban gondolkodni.

Hogy éled meg ezt az új szerepet, amely merőben eltér az eddigi alakításaidtól?

Kétféleképpen. Színésznőként az előre megfontoltság szerintem nem jó, fontos hogy legyen benne spontaneitás. Igazgatóként viszont a tudatosságnak, az előre tervezésnek, szervezettségnek, átláthatóságnak, és döntések elfogadtatásának van nagy szerepe. A döntéshozatal számomra kihívást jelent, mert nagyon analitikus vagyok, a végsőkig elemzem a dolgokat, vezetőként azonban határidők vannak, amikor ki kell mondani az utolsó szót. A színészetben egyfajta nulla állapotból építesz fel egy szerepet. Én például a próbaidőszakban kifejezetten ügyetlenkedem, mert ha valami kereket, készet odaraksz, akkor nehéz fejlődni, a csetlés-botlásból pedig még bármi lehet. Hagyom, hogy a rendező instruáljon, hasson rám. Az üzleti életben szenzitívnek kell maradni, de kell, hogy egy markáns elképzelés mentén haladj következetesen előre. A pályázatomban megfogalmaztam egy programot, amit átgondoltam és ettől nem szeretnék eltérni, ezt akarom megvalósítani. Ez a minőséget és a nézőt emeli központba úgy, hogy a színházunk látható és a láthatatlan csapatára egyszerre épít. Szeretném, ha a nyitottságot, mint értéket közvetítő Radnóti Színház új aranykorát együtt tudnánk felépíteni.

Mi volt a motivációd, hogy megpályázd az igazgatói állást?

A ”legkisebb megbánás elvén” tettem ezt, ez egyébként egy kedves barátom mondata. Biztos voltam abban, hogy az a legkisebb törés az egész társulatnak, a színháznak, ha valaki belülről pályázik. Tudtam, hogy ha sikerül, olyan dolgokat csinálok, amire kíváncsi vagyok, ami érdekel: például azt, hogy hogyan lehet egy nagy egészet megformálni, és felülről rálátni. Színésznőnek lenni zsigeri dolog, ugyanakkor értelmiségi hivatás, de van egy másik részem, a racionális énem, ami kibontakozhat, és mindenkiből többet hozhat ki a színházban. Ha nem teszem meg, úgy éreztem, hogy később megbánnám.

Szerencsés vagyok, mert én már láttalak vezető szerepben is működni, közösen kerestük a színház kommunikációs vezetőjét. Nekem úgy tűnt, hogy kifejezetten gyorsan döntöttél, azonnal tudtad, kivel akarsz együtt dolgozni és miért, és egy percet sem késlekedtél.

Ennek két oka van szerintem. Az egyik egy külső tényező: a férjem 10 évig vezetett egy rendezvényszervező céget, sokat beszélgettünk a cégről, az emberekről. Ráláttam az ő nehézségeire és megvolt a saját radikális véleményem az üzleti döntéseivel kapcsolatban. Most visszaköszönnek nekem is ezek a dolgok és már látom, hogy egészen másképp reagálok, látok, mindent, mert benne vagyok, érintett vagyok. Innen jön a passzív tudásom és tapasztalatom. A másik pedig az, hogy a Radnóti kicsi színház, alig vagyunk többen hatvannál. Itt a kémia nagyon lényeges, hogy együtt tudjanak dolgozni a kollégák. Fontos, hogy tudjunk közösen álmodni az új kommunikációs vezetővel, legyen ízlés és kreativitásbeli azonosság és tudjon stratégiában gondolkodni. Ez a szempontrendszer volt a fókuszban a kiválasztásnál. Ezt könnyen felismertem az új kollégában. Örültem, hogy a kiválasztásban résztvevő másik két kollégámnak is ez volt a véleménye.

Láttalak a Lear királyban és közben jutott eszembe, hogy nehéz, ha együtt játszol a színpadon a többiekkel, a társulat része vagy, másnap viszont őket irányítod.

Valóban nem könnyű. Nekem meg kell maradnom színésznőnek is, hogy ne essek ki az alkotói folyamatokból és ez a két lábon állás mindkét szerepben csak akkor működik jól, ha olyan kollégák, szakemberek vesznek körül, akikkel egy hullámhosszon vagyunk. A színpadon létezés demokratikus, a vezetői szerep már kevésbé. Nem szabad ezeket összekeverni, amikor előadásom van, akkor arra koncentrálok maximálisan, nagyon nehéz ilyenkor leállítani az agyamat, de muszáj. Bár egyszerre kell vezetőnek és színésznőnek lennem, nem akarok úgy színházigazgató lenni, hogy közben elveszítem a lényem művész részét.

A magánélet és a szakmai karrier összehangolása ebben az időszakban sokkal több energiát vesz el, hogy tudod ezt egyensúlyban tartani?

A család tiszteletben tartja ezt a helyzetet, például ha játszom, csak a legvégső esetben hívnak fel.  Színésznőként könnyen le tudom tenni a szerepemet. Amire hazaérek, már csak a családra fókuszálok. Most viszont sokszor kevés a nap 24 órája. A családom nyitott és támogató, de ez a helyzet akkor is erőpróba a számunkra. Muszáj meghúznom egy demarkációs vonalat a munka és a család között, és ebben még fejlődnöm kell.

Rád volt valaki olyan hatással, ami meghatározó volt? Valami, ami formálta az életfilozófiádat, a gondolkodásodat?

A családi indíttatás, hogy mindenért tenni kell és érdemes. Abban nőttem fel, hogy legyek jó ember, tegyek másokért, ne ártsak senkinek. Színésznőként ezt gond nélkül megteheted. Vezetőként, azonban, amikor döntéseket kell hoznod az egész színház érdekeit szem előtt tartva, akkor ezt nem mindig lehet megvalósítani. Vannak helyzetek, amikor lépni kell a közös célért és végigvinni olyan dolgokat, ami nem mindenkinek jó.

Két éve múlva, ha beszélünk, mikor leszel elégedett?

Bízom benne, hogy ennek az évadnak a végére egy minden tekintetben megerősödött, felfrissült társulatunk lesz, ami kintről nézve, és belülről is jól működik majd. Fontos, hogy az előadásokon keresztül erős üzenetek menjenek át a nézőknek, hogy mindig legyen egy kis bizsergető plusz, és minden darab olyan „Radnótis” legyen: elgondolkodtató témákkal, aktualitásokkal, szívmelengető érzésekkel. A tartalom színvonala mellett az a célunk, hogy felfrissüljön a színház megjelenése is. Az új arculatunk jegyében például friss formákkal és színvilággal találkozik a néző, amikor belép az előtérbe. Ez már a 21. századi Radnóti.

Van-e valami tanulság, ami jó útravaló lehet a hétköznapi embereknek, akik sikerekre vágynak?

Csak annyi, hogy csinálni kell! Nálunk a családban van egy mondás, amit a 3 éves keresztlányom fogalmazott meg a nagymamájának: „A semmiből nem lesz semmi!” És pont ez a mondat hangzik el a Lear királyban is.